Szemlélet

Mint házigazda

A Widukind Alapítvány egy keret,
amelyben érzékelés,
kapcsolódás
és emlékezés
születhet.

Meghív.
Megfigyel.
Megmutat.

Ami ebből születik,
magához az élethez tartozik.

Miért?

Kreativitást szerettünk volna ösztönözni.
Ezért az eredetéhez fordultunk.
Eközben nem találtunk semmi újat.
Hanem valamit, ami mindig is jelen volt.

Ahol az emberek figyelmesen érzékelik egymást,
teret adnak egymásnak,
és megbecsülik különbözőségüket,
ott gyakran több jó mutatkozik meg,
mint amit elő lehetne állítani.

Ez a tapasztalat senkié.

Nem akar meggyőzni senkit.

Önmagáért beszél.

Mit teszünk?

A Widukind Alapítvány nem arra törekszik,
hogy meghatározza a lényeget.

Inkább olyan feltételeket szeretne teremteni,
amelyek között az megmutatkozhat.

Ezért jön létre Szakonyban
egy találkozóhely,
ahol tér nyílik
zenének, színháznak, táncnak,
beszélgetéseknek, előadásoknak,
műhelyeknek,
csendnek,
közös mezei munkának,
ünnepeknek
és találkozásnak.

Nem kész helyként.
Hanem alakuló helyként.

Mihez igazodunk?

Az irányunkhoz
egy lehető legegyszerűbb elvet kerestünk.
Egy szó maradt meg.

Felemelő.

Nem felsőbbrendű.
Nem elrugaszkodott.
Hanem éltető.

Ezért nem elsőként azt kérdezzük,
hogy valami különleges-e.
Hanem azt:

Élteti-e a közös teret?

Segít-e az embereknek
érzékelni egymást?
Tágasság születik-e belőle?

Ha igen,
hozzátartozhat.

Ha nem,
lehetőségként megmarad.

Nem mindent kell ma eldönteni.

Mit értünk lehetővé tétel alatt?

Lehetővé tenni nem azt jelenti,
hogy kiemeljük a mélyet.
Azt jelenti,
hogy hagyjuk lecsendesedni a vizet,
hogy a mélye
és mindaz, ami meg szeretne mutatkozni,
láthatóvá válhasson.

Így értjük
a vendégszeretetet.

Így értjük
a kibontakozást.

Így értjük
a kreativitást.

Mi történik ilyenkor?

Néha egy találkozás
tisztázóvá válik.
Vagy megnyílóvá.
Vagy megkönnyebbítővé.

Néha egy előadásnak mélysége van.
Nem azért, mert nehéz.
Hanem mert tisztává válik.
Mint egy alpesi tó.

A meder nem készül el.
Csak nem takarják el.

Mindenki benne mást figyel meg.

És ez természetes.

Hogyan értelmezzük a feladatunkat?

Az Alapítványt
nyitott helyként értjük,
a közös érzékelés helyeként.

Mint egy alacsonyra lógó kosarat.

Annak megosztására,
ami felemeli az embert.

Nem azért,
hogy valami legyen belőle.
Hanem azért,
mert sok minden már régóta jelen van,
és újra és újra kezdődni szeretne.

A könyv

„A pillanat" című könyvünk
nem akar meggyőzni.

Szeretne megkönnyíteni.

Hétköznapi találkozásokról mesél,
amelyekben a nyelv egyszerű marad,
a sebezhetőség és a méltóság egymás mellett áll,
és a lényeg nem magyarázatot,
hanem megtapasztalhatóságot kap.

Nem az élet elmélete.
Hanem meghívás arra,
hogy ismét megbízzunk
saját megélésünkben.

Feszültségek és különbségek

A különböző észlelések a tér részét képezik.
Az élő jelenlét kifejeződéseként tekintünk rájuk.

A feszültséget nem kell azonnal feloldani.
Gyakran elég, ha a térben maradhat, anélkül hogy rögzítenénk.

Így az idő nem nyomásként jelenik meg, hanem térként,
amelyben a dolgok leülepedhetnek –
és a tisztaság kibontakozhat.

Ami már tisztán megmutatkozik, azt igeneljük –
és ennek megfelelően a megjelenések közé emeljük.
Ez elegendő.

A megnyíló tér
önmagához tartozik.

Nem kell megjavítanunk.

Vendégként
együtt átmehetünk rajta,
és közösen fedezhetjük fel,
ami megmutatkozik.

A nyereség
nem az eredményben rejlik.

Hanem
a lehetővé tétel
örömében.

Widukind Alapítvány

„A megengedő találkozás kreativitása"

„A meglévő kibontakoztatása"